- Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
- Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami   ezután következik.
- Lárifári! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! És különben is,   hogy nézne az ki?
- ...Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... Talán a   saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.
- Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! Még, hogy szájjal enni, nevetséges! Hát nem   látod a köldökzsinórt? És ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért sem lehetséges   a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...
- A Mama? Te hiszel a Mamában?!
- Igen.
- Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha   látom.
- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét.   Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét...